Zenére csönd minden mennyiségben
Szeréna, az eltévedt királylány azért nem csak a kívánságokhoz értett. Sőt, elsősorban nem a kívánságokhoz, hanem a muzsikához, és gyakran csendült fel a várban Cerbengócia-szerte csodált hangja. Ez persze nem úgy értendő, hogy egész Cerbengóciában hallatszott, amikor a várban felcsendült a hangja, hanem hogy köztudomásúan szépen énekelt. Így aztán, amikor Bíborka beállított hozzá a locsogásától kissé elkábult Fura Szerzettel, és túlestek a bemutatkozáson, ami Fura Szerzetnek újabb okot adott, hogy eltűnődjön a cerbengóc névadási szokásokon, mindjárt az jutott eszébe, hogy így aztán annyi zenéhez juthat, amennyihez csak akar. Márpedig zenével egyáltalán nem tudott betelni. Gyakran és szívesen használta ugyan a Hókusztól kapott mágzedofont (MÁGikus ZEneDObozikus FONdorlatot), amire fel tudta venni az énekét és vissza is tudta játszani, és bizonyos zenei készletből is válogathatott, ám, mint afféle szerkezetnek, megvoltak a maga természetes és mágikus korlátai. Olykor- olykor például kiköpte a máguskazettát és lekváros palacsintát követelt, máskor meg kizárólag a "Kóconfitty és bojtorja, eltörött a retorta" kezdetű kedvenc dalocskáját fújta. Ilyenkor Szeréna kénytelen volt egy napra kikapcsolni; ennyi idő alatt meg is feledkezett a hóbortjáról. Rosszabb esetben újabbal állt elő.
– Szóval ez a kívánságod, kedves Szerénaazeltévedtkirálylány? – töprengett el Fura Szerzet.
– Zene? Csak úgy?
– Minden mennyiségben! – kiáltotta Szeréna.
– Legyen kívánságod szerint! – Fura Szerzet térült-fordult, és Szeréna szobája mindenféle muzsikusokkal telt meg. Pengettek a citerások, fújtak a pikulások, teljes erőből húzták a vonósnégyesek (kormányos nélküliek és kormányosok egyaránt), zengtek a fúvósötösök, az ajtón egy egész rezesbanda masírozott be, az egyik sarokban pedig néhány kisebb zongora versenyzett.
Szeréna befogta a fülét, amit Fura Szerzet úgy értelmezett, hogy kevesli a hangerőt, ezért megtoldotta pár dudással és egy szirénával. Ez utóbbira az a halvány gyanú vezérelte, hogy hátha rokonságban áll Szerénával, bár nem volt egészen meggyőződve róla. Végül maga is bekapcsolódott az általános lármába viszonylag szerény, ám annál áthatóbb vekkercsörgésével. Ráadásul a mágzedofon is rázendített: "Kóconfitty és bojtorja, eltörött a retorta!"
Szeréna nem bírta tovább. Felpattant, utat tört magának a rezesbanda tagjai között, végigszaladt a folyosón és egyenesen beviharzott a trónterembe Fura Szerzettel és az egész dobhártyarepesztő társasággal a sarkában.
– Kócián! – kiáltotta. – Kócián, segíts! Kibírhatatlan ez a lárma!
Kócián, Cerbengócia örökös trónörököse (a cerbengóc állam felépítését a Cerbengóc Krónika egy másik kötete beszéli el) a trónon ült. Ami azt illeti, szívesebben olvasgatott volna ugyan egy fa árnyékában, de hát a méltóság bizonyos kötelmekkel jár, és Kócián időnként kénytelen volt a trónra telepedni és valahogy elütni ott az időt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemigen akadt, aki számon kérte volna rajta, ha elmulasztja, de lelkiismeretes trónörökösként Kócián úgy érezte, ez a legkevesebb, amit birodalmáért megtehet. Többre meg szerencsére rendszerint úgysem volt szükség. Eltekintve bizonyos rendkívüli alkalmaktól, amelyeket viszont a trónolásnál is kínosabbnak talált. Márpedig minden jel szerint pontosan egy ilyen rendkívüli alkalomnak nézett elébe. Alig egy szemvillanással előbb loholt be hozzá igencsak feldúltan Icuri és Cerbi, ami már önmagában is rendkívüli. No nem az, hogy felkeresik, hiszen gyakorta töltötték vele az időt. A tróntermet azonban mindig is igyekeztek messze elkerülni. Ugyanaz az ünnepélyes komolyság tartotta távol őket, ami magát Kóciánt is feszélyezte, csak barátaival ellentétben ő nem kerülhette el a tróntermét, végtére is az volt a munkahelye. Éppen valami elképesztően zavaros históriát próbáltak összerakosgatni holmi rettenetes vekkeróráról, aki repít, altat, ébreszt, lábtengózik és ha kedve szottyan, várat emelget. De mert állandóan egymás szavába vágtak, Kócián sehogy sem tudta kihámozni a lényeget. Minden uralkodói tekintélyét latba vetve felemelte a kezét... és abban a pillanatban felpattant a trónterem ajtaja. Icuri és Cerbi rémülten felvisítottak:
– Itt van! Itt van! – azzal kivetették magukat az ablakon. (Ez közel sem olyan vészes, mint amilyennek hangzik, minthogy a tróntermet kényelmi okokból a földszinten rendezték be. Mert milyen kényelmes, ha például valaki éppen ki akarja vetni magát az ablakán.)
Ugyanakkor, elképesztő hangzavar élén, berobbant a terembe Szeréna, az egyik oldalán Bíborkával, a másik oldalán egy fura kis szerzettel, míg a nyomukban elképesztően tarka sereg tolongott és lármázott minden elképzelhető zene- és egyéb szerszámmal. Kócián egy hunyorításig dermedten, felemelt kézzel ült a trónon, aztán világgá kiáltotta kívánságát, ahogy egy hunyorítással korábban még Icurinak és Cerbinek akarta:
– Csend legyen!
Márpedig a kívánságnak, mint tudjuk, Fura Szerzet jelenlétében teljesülnie kell. Kócián akkor még nem tudta. Csak azt látta, hogy a hangászok egytől egyig kámforrá válnak, és azt hallotta... hogy nem hall semmit. Még a saját hangját sem hallotta, mikor azt mondta:
– Na végre. Akkor most mondjátok el szép sorjában, mi történt.
Bizonyosan mondták, mert Kócián látta, hogy tátognak és forgatják szemüket, és tanácstalanul forognak jobbra-balra. Csak a kis ismeretlen álldogált méltóságteljes nyugalommal, amiből Kócián mindjárt rájött, hogy biztos van valami köze a rendkívüli eseményhez. Csakhogy erről nehéz megbizonyosodni, ha minden kérdés süket csöndbe vész. De mire való a józan ész, ha nem arra, hogy felülkerekedjék az ilyen helyzeteken? Kócián úgy fordult, hogy jól lássa az idegen, és befogta mindkét fülét. Ezzel jelezte, hogy semmit nem hall. Az idegen elvigyorodott és a szájára mutatott. Ezzel azt válaszolja, okoskodott Kócián, hogy itt bizony fölösleges minden szó. Kócián erre az idegenre szegezte a mutatóujját. Ezzel azt mondta: Akkor tegyél róla!
És lám, egyszerre felhangzott a kertből a madárdal, a szökőkút csobogása, a lombok susogása, az ezernyi apró nesz, amire fel sem figyelünk, ha minden pillanatban körülvesznek minket, ám annál inkább értékeljük, ha megfosztanak tőlük. Ugyanez viszont nem érvényes az áttetsző szárnyacskáival rémülten verdeső Bíborka sivítására, amit határozottan jobb volt nem hallani:
– Hát most mondjátok meg, micsoda dolog ez, hogy nem hallok semmit! A másodunokahúgomnak volt egy barátnője, akinek a nagypapája fejjel nekirepült egy bojtorjánnak, mert ha valaki repül, az többnyire fejjel előre repül, én magam is így szoktam, kivéve, ha...
– Bíborka! – emelte fel a hangját Kócián. Bíborka elhallgatott, körülnézett, majd megkönnyebbülten lehuppant a földre.
– Te jószagú kankalin! – pihegte. – Már azt hittem, megsüketültem!
– Na, így azért mindjárt más – fújt nagyot Kócián. – Tehát mi volt ez a felfordulás?
Szeréna és Bíborka természetesen egyszerre vágtak bele a történetbe. Kócián már-már elkiáltotta magát, hogy "Csend legyen!", de idejében észbe kapott, és felkérte Szerénát, hogy foglalja össze röviden a tudnivalókat.
– Értem – bólintott, mikor Szeréna végzett. – Szóval te vagy az a csudálatos kívánságteljesítő.
– Bizony én, Fura Szerzet, a bűvös vekkeróra szelleme! – húzta ki magát Fura Szerzet. – Hát te ki vagy?
– Kócián, Cerbengócia örökös trónörököse.
– Nos, kedves Kóciáncerbeng... – Az óra szelleme még néhányszor belegabalyodott a névbe, aztán lemondóan legyintett. – Csak azt akarom mondani, hogy teljesítem a kívánságaidat. Kócián hátradőlt a trónon.
– Azt hiszem, minden világos. Nincs itt semmi gond, ha ügyelünk a kívánság megfogalmazására. Meg fogjuk érteni egymást, ugye, Fura Szerzet? Hiszen az imént is milyen jól elbeszélgettünk, egyetlen szó nélkül!
– Egy csöppet sem volt nehéz. Először is a tenyered közé fogtad a fejed, így tudattad, hogy gondok gyötörnek. Én mutattam a számat, hogy csak mondd el és segítek. Akkor rám mutattál, ebből tudtam, hogy újabb kívánsággal akarsz előállni, ezért érvénytelenítettem az előző kívánság hatását, hogy el tudd mondani a következőt.
– Igen, igen... – dünnyögte zavartan Kócián. – Láthatjátok, fő, hogy ne veszítsük el a fejünket és a józan gondolkodásunkat. Na gyere, tudok egy neked való feladatot!