Placcs, a jókora
Placcsról, a komisz törpéről persze tudni kell, hogy ő maga egy csöppet sem tartotta magát komisznak. Épp ellenkezőleg, nagyon is meg volt elégedve magával. Ezúttal épp a tükör előtt illegett, és mi tagadás, így sem talált magában semmiféle kivetnivalót.
– Így komisz törpe, úgy komisz törpe, ilyen gonosz meg olyan gonosz... – zsörtölődött.
– Ehhez aztán van eszük. Pedig láthatnák, ha volna szemük hozzá, hogy mennyi nagyszerűség gyűlt össze bennem. Hogy mást ne is említsünk, nézzük csak ezt a daliás termetet. A megnyerő arcvonásokat. – Kezdett egészen meghatódni. – Az okosságtól csillogó tekintetet. – Hirtelen indulatosan dobbantott. – De nem, ezek csak komiszoznak és gonoszoznak, és azt hajtogatják, hogy mindig velem van baj, pedig világos, hogy senki mással nincs baj, csakis velük! De egyszer még megmutatom nekik! Töprengve szétnézett a különféle ládákkal, dobozokkal, szerszámokkal telezsúfolt szobában.
– Csinálok mondjuk egy nagy... egy óriási... egy hatalmas... egy még annál is nagyobb...
izét. És akkor jól megijednek, és felnéznek rám, nem győznek majd esdekelni: Bocsáss
meg, drága jó Placcs, nem tudtuk, hogy ilyen nagy vagy!
Gyorsan a tükör elé vonszolta az egyik ládát, felmászott rá és kihúzta magát, úgy nézett
szembe a tükörképével.
– Én meg nagylelkűen vagy megbocsátok, vagy nem. Mert megérdemelnék, hogy ne bocsássak meg. Miért is bocsátanék? Mást se hallok tőlük, mint hogy: Menj innen, Placcs! Nem játszunk veled, Placcs! Mit csináltál már megint, Placcs? Nem, nem, nem fog meghatni a könyörgésük. Rendíthetetlen leszek! Kicsit gyakorolta, hogyan kell majd a kellő időben rendíthetetlen ábrázatot vágnia. Kénytelen volt elismerni, hogy ezt is tökéletesen csinálja.
– És akkor a szemükbe vágom, hogy akkor talán megkegyelmezek, ha azt mondják: Könyörülj, ó Nagy Placcs! Kihívóan nézett a tükörbe, miközben villámokat szórt a szeme. Bár be kellett vallania, hogy a villámszórás még hagyott kívánnivalókat maga után. Egyre jobban fortyogott benne az indulat, ahogy belelovalta magát édes bosszúja tervébe. Csak azt sajnálta, hogy a tervnek még a körvonalai sem akartak sehogy sem kibontakozni, és ez a tény tovább bőszítette.
És ekkor csöngetés hallatszott.
– Máris? – hűlt el Placcs. – Máris jönnek bocsánatot kérni? Hiszen még nem is ijesztettem rájuk... Hm. Lehet, hogy mégis megbocsátok. Leugrott a ládáról és arrébb tolta. Nehogy azt higgyék, hogy tükör előtt illegette magát egy láda tetején állva!
– De egyáltalán – morfondírozott. Milyen jogon tolakodnak be az én kis birodalmamba?
– Ott van nekik az egész nagy birodalmuk, elégedjenek meg azzal! Ők sem engednek be az övékébe, ugyan miért engedjem be őket az enyémbe? Hát már itt sem lehet nyugtom tőlük? Már itt is azt kell hallgatnom: Jaj, Placcs, nem szabad!? Hogy képzeled! Micsoda dolog! Mit tettél már megint?
Ismét elfogta a harag.
– Hiszen nem is tettem semmit. De majd fogok, akkor aztán bámulhattok! Bámulhatjátok a Nagy Placcsot! Na megálljatok csak... Dühösen a bejárathoz csörtetett, vagy inkább botladozott a földön heverő tárgyak között, de olyan indulat forrt benne, hogy a bukdácsolását határozottan csörtetésnek érezte, méghozzá Félelmetes és Mindent Elsöprő, Vad Csörtetésnek. "Mint amikor egy bősz oroszlán...
– Nem – gondolta, – mégsem oroszlán, az hogy nyitná ki az ajtót? Inkább egy megvadult elefánt, amint az ormányával megragadja a kilincset..." Feltépte az ajtót, és az lapjával ráesett. Már régen meg akarta javítani, de valahogy mindig megfeledkezett róla. "Erről is ők tehetnek – gondolta keserűen. – Csak hogy még jobban megalázzanak!" Kiszabadította magát az ajtó alól és harciasan körülnézett, de csak egy furcsa ismeretlent látott.
– Hát te ki vagy? – kérdezte szokásához híven Fura Szerzet. Aztán gyorsan hozzátette, nehogy megint egy kimondhatatlanul hosszú név zúduljon rá:
– Ugye, te vagy a komisz törpe?
Placcs képe elborult.
– Mi közöd hozzá? – felelte szokásos, nyájas modorában.
Fura Szerzet ezen egy pillanatig fennakadt, de semmi esetre sem akart dolgavégezetlenül távozni.
– Kedves Miközödhozzá, én Fura Szerzet vagyok, és teljesítem a kívánságaidat. Mit kívánsz?
– Tűnj el! – mordult rá mogorván Placcs.
– Legyen kívánságod szerint, kedves Miközödhozzá, és köszönöm, hogy megszabadítottál az átoktól! - Azzal egy gyorsan elhaló vekkeróracsörgés kíséretében eltűnt. Placcs csak állt a ház ajtajában, és lassan felderengett benne, mennyi mindent kívánhatott volna. Mennyi olyasmit, amivel alaposan megleckéztethette volna a többieket, amíg csak azt nem mondják: Könyörülj rajtunk, ó, Nagy Placcs!
És lám, már jöttek is, mintha csak a felsülésén akarnának kárövendezni! Placcs gyorsan megfordult, hogy beszaladjon a házba és bevágja maga mögött az ajtót, de tekintettel a földön heverő ajtóra, ez a művelet túl hosszadalmasra sikerült volna ahhoz, hogy hatásosan végrehajthassa. Ekkor egy kéz nehezedett a vállára és Kócián hangját hallotta: – Ez igen, Placcs! Hogy te milyen ügyes vagy! Placcs megfordult. Azt hitte, rosszul hall, vagy rosszul lát. Mert vagy nem azt hallotta, hogy dicsérik, vagy nem azok sereglik körül, akiket lát. Mind itt voltak. Kócián, Szeréna, Cerbi, Icuri, Bíborka. És Hókusz, aki éppen azt magyarázta:
– Ámítógépes kutatásaim során kiderítettem, hogy ez a harmadfajú kívánság-generátor, vagy FSZ, azaz fajlagos szellem...
– Szóval innen merítette a nevét! FSZ, mint Fura Szerzet! – kiáltott fel Kócián.
– Nagyon helyes meglátás, ifjú barátom. Nos, eredetileg a hatalmas mágus, doktor Bőlére vekkerórája, természetesen bűvös vekkerórája volt. A doktornak a nagy tudománya mellett akadt egy gyengéje: szörnyen szeretett aludni.
– Hogyhogy gyengéje?! – vetette közbe kicsit sértett hangon Icuri.
– Örökös harcban állt a bűvös vekkerrel, amelyet persze esténként ő maga utasított, hogy hánykor ébressze, reggel viszont alaposan lehordta. A vekker azonban nem tehetett mást, mint hogy állhatatosan igyekezett teljesíteni a kötelességét, míg végül a doktor átokkal sújtotta: addig kelljen teljesítenie mindenkinek a kívánságát, akivel csak összeakad, amíg valaki kifejezetten azt nem mondja neki, hogy tűnjön el. A történelem számos csapása mögött az ő működését, illetve a meggondolatlan kívánságokat sejtik. Birodalmak omlottak össze és...
– Ahogy az a Cerbengóc Krónika más fejezeteiben olvasható – zárta le a varázsló előadását Kócián, majd a többiek helyeslő hümmögése közepette ünnepélyesen Placcshoz fordult.
– Hadd köszönjük meg neked, Placcs, amit tettél.
Placcs zavartan topogott egy darabig.
– Nem olyan nagy dolog – motyogta végül maga elé.
– Még hogy nem nagy dolog! Egyedül te tudtál megszabadítani minket a szellemtől, mielőtt még igazán nagy baj történt volna! Bizony, Placcs, törpe létedre igazán nagy vagy!
Placcs felsandított. Aztán körülhordozta a társaságon a pillantását és kihúzta magát.
– Ugyan, ez azért túlzás. Maradjunk abban, hogy... jókora.