Aki a virágot szereti, az vigyázzon magára
Cerbi körbejáratta a pillantását, hátha eszébe jut valami. Majd lemondóan az égre pillantott, és ekkor egy ismerős, bíborló pöttyöt pillantott meg a távolban, amint sebesen közeledik. Cerbi felderült. – Bíborka! – ordította, ahogy a torkán kifért; meg kell hagyni, jó nagy torka volt. – Nincs véletlenül valami kívánságod?
Közben a kis bíbor pötty oda is ért, és kiderült, hogy igazából nem is pötty, hanem egy kis tündér.
– Azt mondod, kívánságom? Képzeld, Cerbi, éppen azt mondtam magamnak, amikor reggel kinéztem, reggel ugyanis mindig kinézek, mielőtt kimennék, ha nem néznék ki, ugye, akkor ki sem tudnék menni, legfeljebb, ha háttal, de az elég balesetveszélyes, így aztán én bizony mindig kinézek, például, ahogy repülök előrefelé az orrom után, és hát a szemem is arrafelé áll, amerre az orrom, szóval, ahogy... Mit is kérdeztél?
– Hogy van-e valamilyen kívánságod!
– Igen, igen, a kívánság... Az már csak úgy van, hogy mindig mindenkinek van valamilyen kívánsága. Emlékszem, az egyik nagynénikém, tudod, a harangvirágos, akiről már meséltem – kezdte óvatlanul Bíborka, de mielőtt belemelegedhetett volna a harangvirágos nagynéni viselt dolgaiba, már elé is perdült a bűvös vekkeróra szelleme. Bíborka elámult.
– Jé, de fura szerzet!
Most Fura Szerzeten volt az elképedés sora.
– Te ismersz?!
– Nem, de egyszer, amikor elindultam a margarétásba, merthogy a margarétásban szoktam...
Fura Szerzet erre már elvesztette az érdeklődését, és közbevágott, mivel szeretett volna mielőbb rátérni a kívánságok dolgára:
– Hát te ki vagy?
– Bíborka, az udvari főtündér.
– Nos, kedves Bíborkaaz... Elképesztő, hogy nektek egytől egyig milyen éktelen hosszú nevetek van! – fakadt ki egy pillanatra Fura Szerzet, de hamar visszazökkent a szokásos kerékvágásba. – Kedves Bíborkaazudvarifőtündér, kívánj bármit, én teljesítem!
És Bíborkával olyasmi esett meg, amihez hasonlót mindaddig még a vaskos cerbengóc krónikák sem jegyeztek fel: elakadt a szava. Cerbi igyekezett kihasználni a szünetet:
– Akkor én nem is zavarok tovább – dünnyögte, és lábujjhegyen sompolyogni kezdett.
– Különben is... szóval arra gondoltam... merthogy éppen itt az ideje... – Időközben a vár sarkához ért, és a fal fedezékében robogni kezdett, hogy minél távolabb kerüljön ettől a felháborítóan ügyesen lábtengózó és pimaszul erős lénytől, akinek volt képe megverni őt, Cerbengócia tengóbajnokát és erőművészét!
Bíborka, szokásától eltérően, azért hallgatott el, mert lázasan törte a fejét, hogyan használhatná ki ezt a váratlan és igazán ritka – annyira ritka, hogy egyetlenegyet sem tudott felidézni – szerencsés alkalmat. Csak hát nemigen szokott nagy dolgokra vágyni, és ettől a szokásától ezúttal sem tudott szabadulni. Szerette, ha süt a Nap, de azon sem akadt fenn, ha történetesen beborult, kedvét lelte a szélcsendes időben, de ugyanolyan örömmel kapaszkodott fel a szelek hátára is.
– Hiszen magad mondtad, hogy mindenkinek van valamilyen kívánsága! – unszolta a szellem.
– Nekem csak a nagynénikém jutott eszembe, a harangvirágos, aki egész életében...
– De hát csak akad valami, amit szeretsz!
Bíborka eltűnődött.
– Hát igen, a virágot nagyon szeretem, szoktam is tenni a...
De Fura Szerzet addigra eltűnt. Egy szemvillanás múlva aztán megjelent egy óriási csokorral, amelyet a jobb sorsra érdemes tündérre zúdított.
– Mondtam én – jelentette ki alig leplezett büszkeséggel Fura Szerzet. – Csak egy szavadba kerül és máris teljesül a kívánságod!
Bíborka nagy keservesen előevickélt a kazal alól, kivett a füléből egy pár gyöngy-virágot, kiprüszkölt egy ibolyát és egy kardvirágot suhogtatva mutatta az utat Fura Szerzetnek:
– Azt hiszem, jobb lesz, ha velem jössz, és Szeréna szolgálatába állsz. Ő biztosan sokkal jobban tud kívánni, mint én. Végtére is királylány, márpedig ha a királylányok valamihez nagyon értenek, az biztosan a kívánság, mert képzeld csak el...