A szellem színre lép
Icuri száguldott, mint a szél, csak úgy lobogott a ruhája, csak úgy csilingeltek a csengettyűk a sapkáján, és egyáltalán, lobogott és csilingelt rajta minden, ami csak loboghat és csilingelhet... És most hagyjuk is egy kicsit magában száguldani, bízván benne, hogy utolérjük, miután tisztázunk néhány kérdést. Nevezetesen:
Ki az az Icuri?
Hova száguld?
Honnan száguld?
Miért száguld?
Hogyhogy, mint a szél?
Cerbengócia sokféle népe közül Icuri az erdei manók népét képviseli a cerbengóc királyi
udvarban. Ezzel eljutottunk a második, illetve a harmadik kérdéshez és a második, illetve
harmadik válaszhoz, hogy ugyanis Icuri a királyi udvarba száguld, mégpedig az Elvarázsolt
Erdőből, ahol, mint afféle erdei manó, gyakran szokott bolyongani. Ha például réti manó lenne, akkor nyilván a Huzatos lapály rétjeit járná, ha vízimanó lenne, akkor a Lusta-folyóban vagy éppen a Tappancs tavakban lubickolna. De mivel történetesen erdei, hát az Elvarázsolt Erdőben szokta tölteni az idejét, mint általában Cerbengócia erdei manói. És azért száguld, mert az erdei manók (legalábbis a cerbengóc erdei manók) rendszerint
vagy alszanak vagy száguldanak, a közbeeső fokozatokat nemigen ismerik. És ha már száguldanak, hát úgy száguldanak, mint a szél (ezért is állnak szeleburdi hírében, bár a krónikás kénytelen bevallani, hogy a burdi mibenlétéről nem sikerült megbízható
tájékoztatást kapnia). Mindez természetesen Icurira is érvényes. Persze nem egészen úgy száguld, mint a szél. A szél ugyanis nem innen száguld oda, hanem mindenütt egyformán száguld, és ahonnan elfelé tart, ott is pont ugyanannyi van belőle, mint ahová rkezik.
Ellentétben Icurival, akiből egy szál sem lesz az Elvarázsolt Erdőben, ha elszáguld onnan,
és eggyel több (egészen pontosan egyetlenegy) lesz ott, ahová érkezik.
Már amikor megérkezik. Egyelőre ugyanis úgy döntött, hogy letér az Pocok-ösvényről és átvág a Hamis-bozótoson, mert azzal teljes három szemvillanást megtakarít. Kettő már el is telt ebből a háromból, amikor egyszer csak megbotlott és hasra esett.
Icurival ekkora esés nemigen szokott megesni, így aztán nem győzött csodálkozni. El sem tudta képzelni, miben botolhatott el, hiszen egyébként úgy ismerte az Elvarázsolt Erdőt, mint a tenyerét. Na persze az Elvarázsolt Erdő azért elvarázsolt, mert mindig tartogatott valami meglepetést. Icuri többek között ezt is szerette benne, ha a hasra eséstől szívesen el is tekintett volna. De hát a meglepetések természete már csak ilyen és ha Icurinak választania kellett volna, hogy néhány hasra esés árán számos meglepetésben részesüljön, vagy mindig bizton vigye lába, de akkor soha többé nem éri semmiféle meglepetés, biztos, hogy az előbbit választja. Így aztán izgatottan felpattant és keresgélni kezdte a meglepetést, amelyet a hasra esés ígért. Hamarosan rá is bukkant. A fű közül emelkedett ki, szakasztott olyan volt, mint egy nem túl jól sikerült vakondtúrás. Icuri azonban tudta, hogy ez csak a meglepetés lehet, és alaposan szemügyre vette. Aztán körüljárta. Aztán óvatosan megbökte, de a meglepetés meg sem moccant. Megint megbökte, mire a meglepetésről lepottyant egy darab sár és alatta megcsillant valami. Icuri buzgón megtisztogatta a sártól a meglepetést, melyről kiderült, hogy egy jókora, réges-régi vekkeróra.
– Ez ám a meglepetés! – rikkantotta Icuri, aki ugyan elvből ellenzett mindenféle ébresztésre szolgáló szerkezetet, de ha meglepetés, akkor persze egészen másként áll a helyzet. Icuri óvatosan elkezdte ledörzsölni róla a föld maradékát és az óra hirtelen átváltozott egy igen fura szerzetté.
– Hát te ki vagy? – kérdezte a kis fickó.
– Én Icuri vagyok, az erdei manó.
– Nos, Icuriazerdeimanó, én Fura Szerzet vagyok, a bűvös vekkeróra szelleme és teljesítem minden kívánságodat.
– Igazán örvendek... Te itt laksz ebben az izében? – tudakolta Icuri.
– Tulajdonképpen én vagyok ez az izé – magyarázta kissé zavartan Fura Szerzet. – De hosszú ennek a históriája, ám ha akad egy kis időd, szívesen elmesélem, hogy az elmúlt néhány ezer évben...
– Bocsáss meg, talán majd később – vágott közbe Icuri. – Most ugyanis sietek a...
– Na ugye! – kiáltott fel diadalmasan az óra szelleme. – Máris egy kívánság! Hová akarsz eljutni?
– Kócián várába, ahol... – de mielőtt végigmondta volna, az óra szelleme már fel is kapta, és suhant vele a szélnél is sebesebben. (Ami nagy szó, ha felidézzük, hogy Icuri pontosan úgy száguld, mint a szél.)
– Állj, állj! – kiabált Icuri, ahogy a torkán kifért.
– Meggondoltad magad? – kérdezte az óra szelleme.
– Nem, csak éppen rossz irányba tartunk – tájékoztatta Icuri. – Arra kell menni!
És arra gondolt, alapjában véve egyáltalán nem rossz, ha az embernek vagy a manónak, vagy akárkinek van egy ilyen csudálatos vekkere vagy szelleme vagy Fura Szerzete vagy akármije...